Mit gyászol a föld (Kobzev Pavel Andreevich)

Mi hiányzik a Földet.

Milyen szomorú vágyakozás a Földet.
Ömlött a harcban őrület a vér
Vagy talán csak egy könnycsepp a kétségbeesés,
Az emberek, akik vette a koronát a demencia.

Eh bűneit ember zuhant a depresszió,
És lép a Föld könnyű megmagyarázni,
Most ez feledésbe merült már,
Tudatlanság zuhany nem lehet megváltoztatni.

És sír a Föld és a sír oly keservesen,
Végtére is, az emberek elfelejtették fogadalmát,
Föld-lelke, ez nagyon fájdalmas nézni,
Mint mindannyian elveszítjük a maradványait a szeretet.

Ő oprotivit erőfeszítéseinket,
Nyomorgatják az egész természetet, és minden szépsége,
Ő adott nekünk életet a bőség,
És rakjuk a nyakát hurok.

És fellázadt a szépség,
Mennyi időbe telik, én elviselni!
Azt szór hamut a fejedre,
Szóval nem is az én meggyötört lélek.

És elkezdett esni az eső és az áradások ment,
És az emberek imádkoztak az istenek félelem
A föld nézett mindent sajnálattal,
Legyen ez nehéz lecke neked.

Embert öltek meg a megtorlás tétel,
De ez érett, enni a gyümölcsöt,
Joggal adta kegyetlenség,
Mert érzéketlen, kegyetlen, feketék.

Ő büntetni, és a földrengések,
Az emberek elfelejtették a spiritualitás,
Ő szenvedett - számvetés eljött,
Most a kosz, én ajándékozni egy ajándék.

Télen nyár volt, nyár és tél,
És ez is egy lecke hiába,
Ön zavarta az örök pihenés,
És a végén úgy vélik, veszélyes.

Nem szórakozásból, küldök Önnek megtorlás,
Mert ti vétkeitek - választ.
Ezért a szív és a lélek a szomorú,
De én nem játszom veled, szem előtt tartva.

És a nap verte le, a tűz,
És a füst burkolta otthonunk,
Minden emelkedett, láz emésztette,
Amíg az ember nem marad hamu.

És sok a föld ismét fellázadtak,
És sok ember elveszett,
És a memória minden bajok is maradt,
A dühöngő Földünk.